Hevesben se hallani már ízes beszédet

Szerencsés ember, aki vidékre hazatérve még mosolyoghat egyet, mikor nagyanyja azzal a furcsa kiejtésével odaveti: „segíts, fiam, felszedni a gyiót”.

A Kárpát-medence területe tíz nagyobb nyelv­járási régióra bontható, melyen belül tájegységenként, olykor településenként is kialakultak jellegzetes nyelvváltozatok. – Megyénk, bár nyelvjárási határon fekszik, a palócság területéhez sorolható: északi részein a középső, a délin pedig a délkeleti palóc dialektus érvényesül. Ugyancsak választóvonalat képez a Tisza, melyen túl már a Tisza-Körös-vidéki nyelvjárás dominál – jegyzi meg dr. Kalcsó Gyula, az Eszterházy Károly Egyetem főiskolai docense, akit a megyei tájnyelv sajátosságairól faggattunk.

– A palóc nyelvjárás mutatja a legszembetűnőbb eltéréseket a ma használatos köznyelvhez képest. Nagyon jellemző az „a” helyett ajakzárás nélkül képzett, „á”-ba hajló hang ejtése, a köznyelvi „á”-t pedig már-már „ó”-ként formálják a palócok. Feltűnő néhány mássalhangzó jésített kiejtése is, például tyükör, gyisznó, Bangyi, de fordítottan is előfordul ez például a hodne, hadja szavaikban – mondja a szakember.

Helyesebb volna a jelenségről múlt időben beszélnünk, a XX. század második fele óta ugyanis hazánk tájnyelvi térképe szinte összemosódott – már csak a kisebb településeken, ott is csak az idősebb emberek kiejtésén ­érzékelhetőek az adott térségre korábban egységesen jellemző ­nyelvi sajátosságok.

– Megyénkben a legdélibb palóc településnek tartott, népszokásairól is híres Boldogon, és az apróbb mátrai falvakban él legélénkebben az egykori nyelvhasználat – ­vázolja dr. Kalcsó Gyula, hozzátéve: a hagyományok eltűnése első körben a nagyobb, urbanizá­lódó közösségeket érinti.

A jelenség hátterében a kuta­tók szerint elsősorban a tömegkommunikációs ­eszközök rohamos terjedése áll, de okolható a kisebb, zárt közösségek fokozatos leépülése is, mely a ­helyi kultúra eltűnésével együtt a nyelvi dialektusok beolvadását is eredmé­nyezi. Bár ma már nagyon nehéz az ország­határon belül auten­tikus forrást találni, a múlt század lenyomatait a kutatók még időben rögzítették. E tudományos munka laikusok számára is érdekes szeletét képezik a tájnyelvi szótárak, melyben gyerekkorunk rég elfeledett, vagy már meg sem ismert szavai felett merenghetünk derűs nosztalgiával.

 

Elszigetelt közösségekben él tovább
Erdélybe vagy Felvidékre ­utazva rendszerint az első, ami szembetűnik, a helybe­liek erős tájszólása. Elzárt, szi­getet képező közösségekben a fiatalabb generációt nem éri annyi külső inger, hogy a ­nyelvi szocializáció hatását felülírja­, így a helyi nyelv­járás, szóhasználat generációról generációra­ öröklődik. Jó példa erre a kisebbségek helyzete, ahol a legtöbb esetben a falvakból kiszakadva, még a városi közösségben is megmarad a nyelvi kör­nyezet. Ezeken a területeken azonban nem ritkán az adott ­állam anyanyelve ­keveredik a magyar szóhasználatba, és ­bizony turista legyen a talpán, aki kiigazodik, ha egy felvidéki­ magyar ­vetrovkával, ­zvárácskával vagy éppen tricskoval „dobálózik”.

 

Forrás: www.heol.hu

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Close