Szerencsés ember, aki vidékre hazatérve még mosolyoghat egyet, mikor nagyanyja azzal a furcsa kiejtésével odaveti: „segíts, fiam, felszedni a gyiót”.
A Kárpát-medence területe tíz nagyobb nyelvjárási régióra bontható, melyen belül tájegységenként, olykor településenként is kialakultak jellegzetes nyelvváltozatok. – Megyénk, bár nyelvjárási határon fekszik, a palócság területéhez sorolható: északi részein a középső, a délin pedig a délkeleti palóc dialektus érvényesül. Ugyancsak választóvonalat képez a Tisza, melyen túl már a Tisza-Körös-vidéki nyelvjárás dominál – jegyzi meg dr. Kalcsó Gyula, az Eszterházy Károly Egyetem főiskolai docense, akit a megyei tájnyelv sajátosságairól faggattunk.
– A palóc nyelvjárás mutatja a legszembetűnőbb eltéréseket a ma használatos köznyelvhez képest. Nagyon jellemző az „a” helyett ajakzárás nélkül képzett, „á”-ba hajló hang ejtése, a köznyelvi „á”-t pedig már-már „ó”-ként formálják a palócok. Feltűnő néhány mássalhangzó jésített kiejtése is, például tyükör, gyisznó, Bangyi, de fordítottan is előfordul ez például a hodne, hadja szavaikban – mondja a szakember.
Helyesebb volna a jelenségről múlt időben beszélnünk, a XX. század második fele óta ugyanis hazánk tájnyelvi térképe szinte összemosódott – már csak a kisebb településeken, ott is csak az idősebb emberek kiejtésén érzékelhetőek az adott térségre korábban egységesen jellemző nyelvi sajátosságok.
– Megyénkben a legdélibb palóc településnek tartott, népszokásairól is híres Boldogon, és az apróbb mátrai falvakban él legélénkebben az egykori nyelvhasználat – vázolja dr. Kalcsó Gyula, hozzátéve: a hagyományok eltűnése első körben a nagyobb, urbanizálódó közösségeket érinti.
A jelenség hátterében a kutatók szerint elsősorban a tömegkommunikációs eszközök rohamos terjedése áll, de okolható a kisebb, zárt közösségek fokozatos leépülése is, mely a helyi kultúra eltűnésével együtt a nyelvi dialektusok beolvadását is eredményezi. Bár ma már nagyon nehéz az országhatáron belül autentikus forrást találni, a múlt század lenyomatait a kutatók még időben rögzítették. E tudományos munka laikusok számára is érdekes szeletét képezik a tájnyelvi szótárak, melyben gyerekkorunk rég elfeledett, vagy már meg sem ismert szavai felett merenghetünk derűs nosztalgiával.
Elszigetelt közösségekben él tovább
Erdélybe vagy Felvidékre utazva rendszerint az első, ami szembetűnik, a helybeliek erős tájszólása. Elzárt, szigetet képező közösségekben a fiatalabb generációt nem éri annyi külső inger, hogy a nyelvi szocializáció hatását felülírja, így a helyi nyelvjárás, szóhasználat generációról generációra öröklődik. Jó példa erre a kisebbségek helyzete, ahol a legtöbb esetben a falvakból kiszakadva, még a városi közösségben is megmarad a nyelvi környezet. Ezeken a területeken azonban nem ritkán az adott állam anyanyelve keveredik a magyar szóhasználatba, és bizony turista legyen a talpán, aki kiigazodik, ha egy felvidéki magyar vetrovkával, zvárácskával vagy éppen tricskoval „dobálózik”.
Forrás: www.heol.hu